Télűzés a Duna mentén

Az első kellemes vasárnapi délutánon felkerekedtünk, hogy újabb helyeket fedezzünk fel Magyarországon és azon túl is. Az irányt dél felé vettük, pontos tervünk ugyan nem volt, de Anya rábukkant egy programra, mégpedig Bogyiszlón. 

A Holt-Duna partján rendezik meg februártól az ősz végéig, havonta egy alkalommal a Hóci termelői piacot. A piac csak 10 órakor nyit (és 14 óráig van nyitva), de érdemes a kezdésre ideérni, ugyanis pillanatok alatt nagy tömeg lett. 

A piactól kb. 250 méterre egy füves részen lehet leparkolni, irányítják a forgalmat, hogy gyorsabb legyen a parkolás. A gyakorlottabbak már kosárral jöttek, ugyanis ez ökopiac és a szintetikus csomagolóanyagokat igyekeznek kerülni. A terület nem túl nagy, de értesüléseink szerint 95 árus volt jelen ezen a vasárnapi délelőttön. A piacot általában valamilyen esemény köré szervezik, februárban ez a busójárás volt. 

A piacon különféle kézműves termékeket lehet vásárolni, mint például ghánai fűszeres szószt, édes gorgonzolát, kandírozott fenyőtobozt, egyéb sajtokat, szörpöket, teákat, valamint táskákat, dekorációs eszközöket, friss kenyeret Szabi a péktől és még sok minden mást. Emellett akár az ebédet is el lehet itt költeni, volt pelmenyi, kürtőskalács, tépett húsos lepény, és a parázsban cserépedényben főzték a sokác babot. Az árak elég borsosak, de egy élménynek megéri.

Kisebb-nagyobb busójárással nem csak Mohácson találkozhattunk az utóbbi években, egyre jellemzőbb, hogy fellépnek egy-egy eseményen országszerte. Fél 11 felé tehát megérkeztek a busók, akik zajt csaptak, hogy elűzzék a telet, végig vonultak a piacon kicsik és nagyok örömére.

Bogyiszlóról Hercegszántóra autóztunk tovább, ahol a Vodica Máriakert kegyhely található. Itt állították fel Európa egyik legmagasabb rozsdamentes acélból készült Mária szobrát, mely kicsivel több, mint 10 méter magas. A szobortól nem messze áll a Mária-kápolna, ahova a sokác katolikusok már régóta jártak imádkozni. A hely története, hogy évszázadokkal ezelőtt amikor egy férfi a juhokat legeltette itt, a kút vizében nagy fényességet látott és meglátta Szűz Mária képét, majd ezután még több alkalommal is. 1838-ban a kalocsai érsek zarándokhelynek ismerte el. (Májustól októberig minden hónap 13-án tartanak itt szabadtéri miséket)

(Hercegszámtóról egyébként lehet tenni egy kis kitérőt a közeli Karapancsai Kastély és Majorba. A neobarokk kastélykertben egy 9 állomásból álló kerttörténeti tanösvényt lehet bejárni, valamint a kiskastélyban erdészeti és vadászattörténeti kiállítás várja a látogatók eléggé korlátozott nyitvatartással)

Ha már Hercegszántón jártunk, nem hagyhattuk ki Szerbiában a „burekezést”. A burek talán a réteshez hasonlít a leginkább. Kör alakú edényben sütik, a hagyományos a sajtos, valamint a húsos verzió, de már van pl. káposztás, krumplis, spenótos, almás. A Balkánon főként sós joghurttal (ayran) eszik, amit egyébként már lehet itthon is kapni a boltokban. Nagyon laktató a burek, hisz egy negyed szeletet adnak belőle, másrészt eléggé zsíros is, de nagyon finom. A burek mellett van a másik verzió, a húsos, sajtos pita, ami gyakorlatilag ugyanaz, csak a tészta csigavonalban van felcsavarva és talán kevesebb benne a töltelék. Viszont fontos tudni, amit mi, mint gyakorlott Szerbiába utazók sem tudtunk, hogy a pékségekben a bankkártyát felejtsd el, csak a készpénz létezik (a bankkártya elfogadása arrafelé nem akkora divat, mint nálunk). Szóval készpénz legyen nálad bőven, azért is, mert Szerbiában egyébként semmi sem olcsó.

Ahhoz, hogy vasárnap délután még tudjunk bureket venni, egy nagyobb településig, Somborig kellett utazni (25 km a határtól). (A boltok, üzletek vasárnap rövidebb ideig vannak arrafelé általában nyitva, vagy egyáltalán nyitva sincsenek.) A magyar-szerb határon van határellenőrzés, de a személyigazolvány elegendő. Az átjutás gyors volt, nem úgy, mint amikor ünnep van Szerbiában….akkor volt, hogy 3 órát is álltunk a határon.

Az első nagyobbacska település Bezdan, ami csárdáiról híres…de erről majd később. A helyi pékségbe beugrottunk, hátha van burek, de már csak egy szelet jutott, épp zárásra készültek.

Így mentünk tovább délebbre, Somborba (magyarul Zombor). Bevallom, előtte otthon nem túlságosan készültem fel a látnivalókból, egyrészt, mert Szerbiában a külföldi turizmus nem igazán jellemző, ezért angol, német nyelvű információkat nehéz találni bárhol az interneten. Alapvetően tavasztól őszig egy kellemes sétát megér a település, de kifejezett látnivalója nincs, viszont vannak szép épületei.

A városnak nem egyetlen fő tere van, hanem több kisebb is. Nyáron biztosan szép zöld a környék, hisz zöldvárosként is emlegetik. Említésre méltó épületei: Szentháromság Római Katolikus Plébániatemplom, a karmeliták kéttornyú temploma, a városháza épülete, melyben a legnagyobb szerbiai olajfestmény, a Zentai csata jelenete látható, valamint a Kronich-palota, ahol 1944-ben a partizánok magyarokat és németeket tartottak fogva és kínoztak meg. 

Van egy dolog, ami kihagyhatatlan számomra a Balkán országaiban, az pedig egyfajta vaj, a kajmak. Ezt feltétlenül be kellett szereznem az egyik élelmiszerboltban. 

Hazafelé Horvátországon keresztül terveztük menni, ehhez vissza kellett menni Bezdan településig, és ott át a határon. Ahogy említettem, a csárdáiról, pontosabban halászcsárdáiról híres a környék. Itt halad át a Duna, ennek köszönhetően friss halból és különleges technikával készítik a halászlét, vagy inkább ahogy ott mondják, halpaprikást. Több híres csárda is van, az egyik a Pikec Carda közvetlenül a Duna parton remek kilátással, a másik pedig Sebesfoki Csárda (tudomásom szerint a tulajdonos egyébként ugyanaz), valamint a harmadik közvetlenül a határ mellett a Carda kod Carine.

A Duna partra leérve a túloldalon lévő Batina településre remek kilátás nyílik, a dombtetőn pedig egy emlékművet pillanathatunk meg, melyet a batinai (vagy másnéven kiskőszegi csata) emlékére állítottak. 1944-ben zajlott itt ütközet a fasiszták és a Vörös Hadsereg között, mely közel 5000 áldozatot szedett, sok civil is volt köztük. Az a hír járta, hogy a halottak vére még a Dunát is vörösre festette akkoriban. A batinai „hegyen” 1947-ben egy 27 méter magas obeliszket állítottak fel, mely egyben tömegsír is, 1296 katona maradványát őrzi. Az obeliszk tetején egy 8 méter magas Győzelemszobor emelkedik a magasba. A horvát oldalon egy múzeum működik, ahol a csatáról megemlékeznek.

A környékbeli halászlé miről híres? Nos, egyrészt maga a készítési mód miatt, másrészt a Pikec Cárdában például háromféle paprikával dolgoznak, egy a színét, a másik az ízét, a harmadik a csípősségét adja. A halászléhez jókora tüzet raknak a csárda mellett. A bogrács sem mindegy, hogy milyen, felfelé bővülőnek kell lennie, a nálunk használtaktól eltérően, így ugyanis a lé gyorsabban elpárolog és sűrűbb lesz. Télen kapható a Pikecben olajos, füstölt hal is üvegben eltéve. Én erre vadásztam, de sikerült úgy járnunk, hogy hiába vettünk az automatából pénzt, az nem volt elegendő :D (1750 RSD egy üveg). Úgyhogy ez megmaradt egy következő alkalomra. A Pikec csárdához egy szűk úton jutunk el, jobbra-balra (eléggé lepusztultnak tűnő) halászházikók, nyaralók. Ha már az ételeknél járunk, akkor a helyi dobostortát is meg kell említenünk, amely szintén különleges, 12 lapból áll. A csárdában, valamint az Anna Caféban a városközpontban is kapható.

A határ a csárdától már csak néhány lépés. Sok kamion várja félre állva, hogy a szűkös hídon átjusson, de az autósokat előre engedik. A hídon átérve a horvát oldalon egy nagyobb, 2*2 sávos újszerű határátkelő fogad minket a szerb bódéval ellentétben.

A vidék (Eszék-Baranya vidéke) települései: Vörösmart (Zmajevac), Csúza (Suza), Hercegszöllős (Knezevi Vinogradi) szőlőtermő vidéken találhatóak. A Báni-hegy egy lösz fennsík, ahol 700 hektáron termelnek szőlőt. Főként fehérborokat készítenek errefelé. 

A gasztronómia eléggé fontos szerepet kap errefelé is. A Duna és az erdők ellátják alapanyaggal a környéket. A halpaprikás a Duna horvát oldalán is népszerű, emellett a csiptetett ponty is kedvelt ételt. Csárdából van errefelé is bőven, senki nem marad éhes. A hal és vadhús mellett a sertésből készülő, eredetvédett termékről a kulenről, azaz a kolbászszerű gömböcről sem szabad megfeledkezni (állítólag a legfinomabb a hercegszőllösi hentesnél kapható).

Szeptember közepén rendezik a Kopácsi Halásznapokat, ami minden évben rengeteg látogatót vonz, tavaly ünnepelte a 25. évfordulót. Vörösmarton szintén szeptemberben kerül megrendezésre hagyományosan a bormaraton. Ez egy kétnapos rendezvény, ahol azok, akik előre beneveztek, pincéről picére járva minél rövidebb idő alatt, minél több pincénél (ez összesen megközelítőleg 20-25 pince) próbálnak 1 pohár bort elfogyasztani. A versenyzők egy térképet kapnak, valamint egy poharat, pohártartót és kuponokat, amivel az 5,8 km-es távot bejárják a pincék között és ki kell találniuk, milyen borfajtát kóstolnak épp. Vörösmarton a borospincék az ún. katolikus szurdokban és a református szurdokban (nevüket onnan kapták, hogy a templomoktól vezet az út a szőlőterületekig) helyezkednek el. 

Nyomokban a táj mogyorót is tartalmaz, vagyis néhol törökmogyoró termővidékekre is bukkanni a főút mellett.

A turizmust igyekeznek különböző programokkal fellendíteni, mint például virágvasárnapon a tavaszi vásárral Karancson, vagy a szintén karancsi etnofaluban a téli vásár és töpörtyű fesztivál, nyílt napok a borospincékben a Gatorfest keretében. 

Hazafelé Udvarnál léptük át a határt, ahol már határellenőrzés nélkül lehet belépni az országba. 

Ez az egy napos túra igen csak fárasztó volt, de élményekben gazdag.