Kora tavaszi szél Alsó-Sziléziában
Tulajdonképpen ez még egy téli kiruccanásnak indult, de akinek már egy több mint 9 éves autója van, nem akkor megy üdülni, pihenni amikor szeretne, hanem amikor az autó is úgy gondolja. Szóval a szokásos autó mizériával indult (nálunk ez már hagyománnyá vált) ... egyik percben volt autó, másikban már nincs autó, szokásos forgatókönyv: a szerelő nem készül el vele időben, úgyhogy átcsúszik a tavasz elejére ez az utazás. Ha Lengyelország + tél = általában Zakopane, de nem, ez most egy másik vidék, Alsó-Szilézia a cseh és német határ közelében.
 |
| Wang temlpom |
Részben már ismertük az útvonalat korábbról, de adódtak rázós helyzetek, legfőképp a szeszélyes időjárás miatt. A szlovák határ után kezdődtek a bonyodalmak - miután becserkésztem az autópályamatricát (12€) a nem létező határon -, egyszer csak egy hatalmas porfelhőre lettünk figyelmesek előttünk az úton. Pár perc múlva pedig már a porvihar közepén találtuk magunkat, ahol előrefelé körülbelül semmit nem láttunk pár pillanatig, csak oldalra láttunk a szemközti sávba, ahol egy kisebb tömegbaleset volt, kamionok és autók csúsztak egymásba. (Ekkor még nem sejtettük, hogy ez semmi ahhoz képest, ami az M1-esen történt.) Mint este kiderült, utánunk kb. 1 órával le is zárták ezt a szlovák autópálya szakaszt és a határátkelőt is.
A szlovák-cseh határon megint nem sikerült megtalálni elsőre az autópályamatrica árusító helyet (19€), de most már tudom, hogy ott kell keresni, ahol alapvetően nem keresném. Innét Brnoig autópályán száguldozhattunk, majd nyíl egyenesen észak felé indultunk keresztül-kasul mindenen. Hirtelen egy rendőr állt előttünk, aki nem engedett tovább minket már, épp helyszíneltek. Egy buszsofőr ugyanis az egyik kanyarban az oldalára borítva a buszt, a szántóföldön állt meg. Nem akartunk hinni a szemünknek, mikor pár 10 km-rel arrébb egy másik buszt épp az árokból emeltek ki. Az pedig már végképp hihetetlen volt, hogy 2-3 km-rel arrébb egy hófúvásba keveredtünk és megint a szántóföldön pillantottunk meg egy buszt. Néhány autó a tetején vagy épp az oldalára borulva volt itt-ott az út mellett még. (A csehekről tavaly egyébként már kiderült, hogy vezetni nem igazán tudnak, annyi balesetet itthon talán 10 év alatt sem tapasztaltunk, mint ott abban a 4 napban.) A pár cm hó és a hófúvás igazi magyaros közlekedési káoszt okozott. (remélhetőleg azért mindenki megúszta épségben)
Végre már a lengyel határ felé közeledtünk, itt-ott a határ közelében az erdőben egy-egy cseh mézeskalács házikó volt. A lengyel oldalon meglehetősen szegényes házak, és kanyargós utak fogadtak minket szalagkorlát nélkül. (Ahol esetleg volt szalagkorlát, az kb. 1 méter hosszú volt és az is csak dísznek az út belső felénél.) Úgy vannak vele, majd az a sok fa az út közvetlen szélénél úgyis megfog, ha elvétenéd a kanyart. A fák egyúttal az út szélét jelző oszlopokat is kiváltják, mivel a törzsüket fényvisszaverő csíkkal látják el. Ami az utak csúszásmentesítését illeti, azzal is spórolósak voltak.
A szállásunk a település szélén egy viszonylag új lakóparkban (Karpacz, Przemyslova) volt, modern berendezéssel, lengyel igényességgel (magyarul a tisztaság hagy némi kívánnivalót maga után). Itt is már az érintkezésmentes becsekkolás volt a jellemző, vagyis kapsz egy kódot amivel majd az ajtó mellett kinyitod azt a kis kulcsos szekrényt amiben van a kulcs. Némileg nehezíti a helyzetet, ha a tulajdonos lengyelül írja meg sms-ben, hogy egyáltalán a kulcsos szekrényig, be a lépcsőházba miként jutunk el. Nyilván minden magyar lengyelül is beszél. Ez egyébként végig mindenhol jellemző volt, a lengyelek többsége nem beszél semmilyen nyelvet, vagy ha beszélnek sem hajlandóak megszólalni. Ennyi erővel azt is kérdezhettem volna, hogy hindi nyelven beszélnek-e, mert az angollal és némettel, de az orosszal sem mentünk semmire.
Most nem kellett az összes körmömet letörni, mint tavaly, mire ki tudtam nyitni a kulcsos szekrényt. Sajnálom, de mi magyarok nem vagyunk ennyire modernek, hogy tudtam volna miként tudom a kulcsot kiszabadítani és végre 8 óra utazás után lezuhanni a kanapéra.
Az
első út mindig a Biedronkába vezet, vagyis a katicás boltba. Aki járt már a
lengyeleknél, olyan nincs, hogy ezt a boltot ne ismerje. Ez itt a csoki birodalom számomra. Itt ugyanis rengeteg féle bonbon közül lehet válogatni, amit kilóra árulnak, van itt popcornos-sós, vodkás, mézeskalácsos... (pár éve Krakkóban a Tescoban egy teljes sor csak bonbonnal volt tele). Nem kerülhettük el, hogy a boltban ne kezdjük az árakat hasonlítgatni az itthonihoz. Mikor a pénztárhoz értünk, még meg is jegyeztük, hogy ez sokba fog kerülni, a rengeteg féle csokin kívül még sajtot, füstölt makrélát, kenyeret, szörpöt is vettünk...a sokk akkor ért minket, mikor kiderült, hogy ez összesen 4.100 Ft-unkba került. Álltunk és csak hitetlenkedtünk, hogy otthon ennyi pénzért ennek a töredékét tudtuk volna megvenni. A cukron, liszten, tejen, tojáson kívül az élelmiszerboltban gyakorlatilag minden sokkal olcsóbb volt. Ennek egy jó oldala van, itthonról nem kell vinni kaját.
Másnap - miután este az összes csokit végig kóstoltuk - csokitól mámorosan elindultunk Karpacz felfedezésére. A város egy kb. 6000 lakosú síközpont az 1600 méteres Sniezka hegy lábánál. A külföldiek előtt még eléggé felfedezetlen hely, mint magyarok csodabogaraknak számítottunk, hogy a lengyeleken kívül más is jár errefelé. A fő utcán itt is sajtokat árulnak szekérre hasonlító bódékból, mint Zakopanéban. Kérhetjük a sajtot sütve, piros bogyós gyümölcslekvárral is, amit séta közben el lehet fogyasztani. Én nagyon szeretem, bár lehet, hogy azért, mert erről mindig Zakopane jut eszembe. Tulajdonképpen ez a sajt tömény füst és só, de ha egyszer belekóstolsz, egy életre megszereted.
Utcai sajt árusok
Van egy tipikus sétálóutcája a városnak, tele pénzváltókkal (kantor), hűtőmágnesessel és gyapjú zokni árussal. A parkolás egész Lengyelországban nagy biznisz, felejtsd el az otthoni 400-500 Ft-os jegyet, itt ott húznak le a parkolással ahol tudnak, 10 ZL (1 ZL = 80 Ft) alatt 5 percre sem tudsz megállni.
Ha még édességből nem volt elég, akkor térj be a cukorka boltba. Képzeld el, hogy a plafonig érnek a cukrok, mindenféle gumicukor, zselés cukor, pillecukor, csoki drazsé. Az illat leírhatatlan (9,99 ZL/100g).
Étteremből még viszonylag kevés van, főleg olyan, ahol a helyi ételkülönlegességet fellelhetjük. Azért sok kutató munkával sikerült néhány jellegzetes éltelt megkóstolnunk az 5 nap során. Az egyik ilyen a pierog, ami inkább orosz, de lengyel is. Ez egy töltött tészta, amit lehet kérni sütve-főzve. Mi kipróbáltunk egy pierog mixet, amiben a lazacos-spenótostól, a káposztás-gombáson át a húsosig volt kb. 6 féle ízesítésű. Persze az étlap csak lengyel, de már felkészülten mentem, otthon lefordítottam az étlapot. Csak azzal nem számoltam, hogy activityben nem vagyunk jók és nem sikerül elmagyarázni az étteremben, hogy elvitelre szeretném. Az éttermi alkalmazott hevesen tiltakozott, hogy nem érti mit mondunk, aztán azt sem amit mutogatunk. Lehet rajzolnom kellett volna inkább. Végül a fordító programnak köszönhetően sikerült becsomagoltatnunk a levest és a főételt. A régió jellegzetessége, hogy itt mindenbe káposztát tesznek, legfőképp savanyút. (Maga a vidék elég szegény, a káposzta pedig gondolom olcsó).
Az egész település és a sétálóutca is meredeken emelkedik, úgyhogy mire a végére érsz már alig kapsz levegőt. A környék legszebb helye még feljebb 885 méteres magasságban van, oda már autóval mentünk fel egy kacskaringós úton, ahol ha egyszer elindulsz, vissza már nem fordulsz. Az egyik parkolóba sikerült felkapaszkodnunk, és újabb 15 ZL-tól megfosztottak minket egy óráért. Mivel nem tudtuk, a parkolóból merre induljunk el a Wang templom felé, ezért úgy döntöttünk birka módjára megyünk a tömeg után. Ez oda vezetett, hogy a havas, alatta jeges úton próbáltunk előre haladni. Velünk szemben láttuk a rémült tekinteteket, amint fába és ágakba kapaszkodva próbált mindenki valahogy araszolni. Viszont egyszer csak a fák mögül megpillantottuk a norvég stílusú templomot a gyönyörű kilátással....valamint az aszfaltozott utat, amin jönnünk kellett volna idefelé.
A templomot Norvégiában, Vang településen építették a XII-XIII. században. A XIX. századra úgy elromlott az állapota, hogy eladásra meghirdették. IV. Frigyes porosz király vásárolta meg, majd ezt követően a templomot darabjaira szedték és faládákban hajókon Berlinbe szállították, mert eredetileg ott a közelben akarták felállítani. Ám végül meggondolta magát a király és más helyet keresett neki, ahol istentiszteleti célokat is szolgálhat, így esett a választás a Karkonosze-hegységben található Karpaczra. Az épület érdekessége, hogy viking hajót formáz, szegek nélkül épült, facsapok és illesztések tartják össze. Norvég fenyőből készült, amit gyantával vontak be, hogy időtálló legyen. Erre szükség is van, mert az idő elég zord errefelé, kb. 15 perc alatt 6 fokról 1 fokra süllyedt a hőmérséklet és csontig hatoló hideg lett pillanatok alatt, a szélről ne is beszéljünk. A harangtorony a templom mellett található, amely 24 méter magas, és itt Sziléziában kitermelt gránitból épült. (A belépő 12 ZL + 5 ZL fotós jegy, 10 percenként engednek be a templomba és magyar nyelvű írásos tájékoztató is van.) A templom körül műemlékjellegű temető található, ahonnan a környékre szép kilátás nyílik. Visszafelé már a még felfelé vezető útnál is meredekebb, de aszfaltos úton ereszkedetünk le a parkolóig.
Másnap reggel elmentünk halat "vadászni" a Biedronkába, előző nap ugyanis annyira ízlett a füstölt makréla, hogy kellett még utánpótlás belőle, illetve megkóstoltunk a füstölt pisztrángot is. Aki az erőteljes hal ízt kevésbé szereti, annak inkább a pisztráng ajánlott.
 |
| Jawor, a Béke temploma |
A következő úticél a Jaworban található, UNESCO világörökségi helyszín volt. Már gyanús volt, hogy sehol az út mentén egy információs tábla, ami jelezné, hogy van itt valami látnivaló. A templom arról híres, hogy összesen három ehhez hasonló létezett, melyből egy leégett, egy pedig kb. 50 km-rel odébb, Swidnica településen található. A Béke temploma egyike Európában a legnagyobb favázas templomoknak. Március 13-án egy fekete macskán kívül semmit és senkit nem találtunk ott. Rengeteg bejárat, de mind zárva, nyoma sincs nyitvatartási időnek.
Ha már ez nem jött össze, gondoltuk, megnézzük a templom "testvérét" Swidnicában. Ez is UNESCO világörökségi helyszín. A település fölé egy hatalmas templom magasodik, ami inkább ijesztőnek tűnt, mint szépnek. Viszont mi nem ezt az épületet keressük. A helyi Béke templom egy lakótelep mögött egy temető szomszédságában található. Itt sem várják tárt karokkal a turistát, ugyanis a bejárat meglehetősen rejtve, oldalt található (15 ZL/fő a belépő). A templom belül hihetetlen, 2 szintes, 7.500 fő befogadására képes. Jelentőségét növeli, hogy emléket állít a harminc éves háborút lezáró vesztfáliai békének. A háború után a lutheránusoknak szigorú feltételeket szabtak a templom építésére, csak fát, homokot, szalmát és agyagot használhattak fel az építkezéshez, amit maximum 1 éven belül be kellett fejezniük. Az emberek összefogásáról ad tanúbizonyságot az épület, ugyanis a hívek összefogásával 1657-ben el is készült ez a remekmű. Belül valóban minden fából van, még ha elsőre nem is annak tűnik.
Itt egyébként kiderült, hogy Jaworban is be lehet jutni a templomba, csak a gondoknak telefonálni kell előtte. Ezzel csak kettő gond van, az egyik, hogy ez sehol nincs kiírva, még lengyelül sem, másrészt az eddigi tapasztalataink alapján, ha fel is hívja egy külföldi azt a telefonszámot, nem hiszem, hogy megértenék, mit is szeretne az illető.
Hazafelé még Strezgomban szintén a város fölé magasodó hatalmas templomot meg szerettük volna nézni, de mint általában minden kisebb településen, a templomokat hét lakat alatt őrzik és nem lehet bemenni.
A hegyek lábához visszatérve, estére megint zordra váltott az időjárás, de mi a széllel harcolva elküzdöttük magunkat Karpaczban a sétálutcára vacsoráért. Előző nap már megérdeklődtük, mit lehet enni és mit nem, illetve, hogy elvitelre is adnak kaját. A bökkenő csak az volt, hogy másnap más volt a felszolgáló, így kezdhettük megint előlről az activityt.
Ami a lengyel gasztronómiát illeti, három tipikus levesük van: Kwasnica (savanyúkáposztás, füstölt húsos leves), az orosz származású Borscs, valamint a Zurek (rozskovászos burgonya leves). Ez utóbbit nem sikerült beszerezni, mert bonyolult az elkészítése, de boltban szereztünk be üveges változatot, amit itthon már csak kicsit fel kellett turbózni (olyan íze van, mint a savanyúkáposztalevesnek, de először fura, másodszor már egész jó, harmadik kóstolásra már megszereted). A pierog mellett még tócsnihoz hasonló töltött és rántott palacsintákat árulnak jellemzően (amit magyar palacsintaként tűntetnek fel az étlapon). A bigos, egy agyon fűszerezett, borsozott, babérleveles sült savanyú káposzta, amibe húst, kolbászt tesznek. Németország közelségének hatására a bajor sült csülök is igen népszerű a környéken. Ezenkívül kedveltek a halak, a boltban például kapható volt rántott hal ecetes lében eltéve. Savanyúságot gyakorlatilag mindenből készítenek, még zellerből is, ez nekünk egyébként ízlett. Voltak olyan érdekességek, amit nem tudtunk mire vélni, pl.: a péppé darált savanyú uborka. Kedvelt édesség a Krowka, ami tipikusan lengyel. Ez tulajdonképpen a tejkaramella, amely kapható cukorka mellett dobozos formában is, amit akár mint a nutella kenyérre, süteményre lehet kenni. Igazából a lengyeleknél nem lehet nem finomat enni. Az italok közül a legnépszerűbb talán a vodka, de nekünk a kedvencünk a Soplica, a gabonavodka alapú ízesített likőr.
Az utolsó nap kicsit kényszer szülte megoldás volt, egy kis betegeskedésnek köszönhetően. Először Czocha romantikus kastélya felé vettük az irányt, amely engem inkább kísértet kastélyra emlékeztetett. Némileg jók voltak a megérzéseim, mert számos legenda, titok kötődik a helyhez. Évente szerveznek itt egyébként Harry Potter varázsló iskolát is. A környezete szép (főleg tavasszal az lehet), kis park található előtte, ahonnan a Kwisa folyóra is rálátni. Maga a vár sziklákba ágyazva épült. Mivel megint semmit nem értettünk, hogy mi mit jelent, merre kellene menni, ezért a sziklák közti szűk folyósón elindultam ugyan, de megtorpantam, miután fura zajokat hallottam. Utólag kiderült a kínzókamrába tartottam épp.
Az erődítmény a tatárjárás után épült, a 18. század végén tűzvész pusztított és újjá kellett építeni a kastélyt is. 1910-ben egy drezdai cigarettagyár igazgatója vásárolta meg és mai formáját akkoriban nyerte el.
Innen a lengyel tájat átszelve haladtunk Németország felé. Lengyelország ezen vidékére jellemző a hatalmas birtokok, nagy melléképületekkel. Néhol egy-egy kis kastély és a hozzá tartozó uradalom is feltűnik a fák mögött. Viszont sajnos nagyon pusztulóban van ez a vidék, itt is az elvándorlás nyomai látszódnak.
Zgorzelec a német Görlitz városának tulajdonképpen a lengyel oldala. Ami megdöbbentő, hogy gyakorlatilag egy híd választja el a két részt, időben viszont évtizedek. Kátyús utak, rendezetlenség és igénytelenség, lepusztult épületek a lengyel oldalon, míg szöges ellentéte, csillogás és jólét a német oldalon. Végre az utcán nem csak értelmetlen szavakat hallottam, hanem értettük is amit az emberek mondanak. Ez a 4 napnyi keserves activityzés után igazi felüdülés volt. 
A település központja az Obermarkt (egykori felső piactér) köré csoportosul, itt parkoltunk, majd innét indultunk el az alsó piactér irányába a sétálóutcán. Szép épületek szegélyezik az utcát, mint például a Sziléziai Múzeum, illetve a régi városháza, melynek déli szárnyán Mátyás király címere látható. A határfolyó, a Nyugat-Neisse partján magasodik a lutheránus Szent Péter és Pál templom (a belépés ingyenes, de a fotózás már nem). A templom mellől szép kilátás nyílik a folyóra és a túloldalt a lengyel házakra. 
Visszafelé az autóhoz egy valamiben biztos voltam, hogy a toronynál álltunk meg, csakhogy utólag kiderült, torony az több is van a városban. Az egyik ilyen a Szent Nicholas torony, mely Görlitz történelmi erődjének része volt egykoron. Viszont mi a jóval messzebb lévő Reichenbach toronynál parkoltunk, ami az erőd nyugati része volt (egyébként még van egy harmadik torony is a városban). Az óváros északi oldalán található a Nikolaizwinger. A Zwingerről elsőként Drezda jut valószínűleg eszünkbe, de egyébként maga a szó a középkori várak, erődítmények kőfallal körülhatárolt részeit jelentették. Itt sem volt ez másképp, ma már azonban egy szépen parkosított városrész.
Itt találkoztam először egy különleges körforgalommal, ami egyben egy lámpás kereszteződés is volt, és ráadásul még a villamos is közlekedett. Ezzel nem is lett volna baj, csak azt nem értettem, a közlekedési lámpa miért csak kétszínű, piros és narancssárga. Ha már tudatlan vagy, legalább legyél ravasz, úgyhogy azt a taktikát választottam, hogy a villogó narancssárgánál megálltam és gondoltam, ha azt jelenti, hogy mehetek, akkor úgyis rám dudálnak és onnét tudni fogom, hogy szabad az út. Nos, vagy nagyon türelmesek a németek, vagy az tényleg a tiltó jelzés volt. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése