Négy nap, négy évszak Szerbiában
Ebben a bejegyzésben szeretném bemutatni Nektek Közép-Szerbia csodálatos helyeit. A balkáni országokkal szemben sokan még mindig előítéletesek, koszosnak, elmaradottnak gondolják (persze vannak ilyen részei is). Én a Balkán nagy kedvelője vagyok már évek óta, jártunk többször Boszniában, először 2002-ben, amikor még mindenki csak csodálkozva nézett ránk, hogy mit akarunk mi ott. Később eljutottunk Montenegróba, Albániába, 4 éve Macedóniába. Szerbián már többször átutaztunk, legutóbbi utunk során meg is jegyeztem, hogy szegényeknek nem jutott semmi látnivaló Jugoszlávia felbomlását követően. Egészen addig azt is hittem, míg egy szerb kézilabda játékossal készült interjúban nem hallottam, hogy ő a nyarat Szerbiában, a hegyekben tölti. Addig azt hittem csak, hogy Szerbia a Szabadka - Nis autópályából áll. Szóval vannak hegyek....akkor elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy meg kellene nézni. Csatlakoztam a facebookon egy szerb látnivalókat bemutató csoporthoz és eldöntöttem, hogy a következő úticél Zlatibor lesz. Nem utolsó szempont volt, hogy ide nem kell oltás, sem teszt, illetve alapvetően jóval olcsóbb mint egy nyugat-európai kiruccanás. (Viszont az autón a nyári gumit még gyorsan vissza kellett cseréltetni a télire, mivel havazást jeleztek előre arra a vidékre....na ilyen hülyét is ritkán láttak szerintem a gumisnál, aki április közepén rakatja vissza a tél gumit.)
A "Négy nap, négy évszak Szerbiában" cím arra utal, hogy csütörtökön 23 fokba érkeztünk meg Zlatiborba, majd szombaton 9-12 fokos esős tavasz következett, vasárnap pedig télre váltott az időjárás, ugyanis arra ébredtünk, hogy vékony hólepel fedte a háztetőket. (Az őszt a néhol a fákon maradt száraz sárgás-barnás levelek szimbolizálták.)
Kezdjük az elejéről, tehát, csütörtökön hajnalban neki vágtunk az útnak, ami kb. 550 km, azaz 7 óra lett volna..., hacsak egy kis szabadkai piacozást be nem iktattunk volna. A tompai határátkelő kissé megtréfált minket, ugyanis azt hittük csak pár perc, odagurulunk, intenek és megyünk. Ehhez képest volt kb. 5-6 km-es kamionsor. Ez még nem is volt gond, mivel a szembe jövő sávban végig lehetett előzni őket. Viszont a határ előtt a személyautók sávjában is akadt néhány autó. Gondoltuk, hogy azért egy 20-30 perc alatt átverekedjük magunkat, de a sor fél óráig meg sem moccant. 45 perc alatt elértünk a határákelő bódéig, ahol a fullra pakolt csomagtartóba belestek, nem mintha sokat látott volna a határőr, de a szabály az szabály, nincs kivétel. A különbség a magyar és a szerb határákelés között, hogy míg a magyar gépelgetett valami adatokat, addig a szerb beolvasta fél másodperc alatt a személyigazolványunkat és már mehettünk is.
Innen azt gondoltuk, hogy már semmi nem áll a piacozásunk útjába, viszont a nagy lendületünk megtorpant, mikor cím hiányában nem találtuk a piacot. (Illetve én aki nem tanultam oroszt, bajban voltam a cirill betűkkel. Minden "kínaiul" volt, még a GPS-en is cirill betűvel voltak a települések.) Anya szerint ki lesz táblázva a piac....nos, tábla sehol. Viszont magyarul nem tudó és nem akaró emberek mindenhol, akik folyton másik irányba küldtek minket. Szerintem elmondhatjuk, hogy egész Szabadkát bejártuk. A központja egyébként szerintem elég szép, korábban már jártunk itt és megtekintettük, illetve a legjobb burek nyomába eredtünk itt anno.
Piacra úgy 30 perces körbe-körbe keringés után rátaláltunk. 3 bejárata van, külön a zöldséges rész, ruhák, édességek, és a minden egyéb. Tényleg szinte mindent vehetsz itt, amire szükséged lehet és persze olyant is megveszel, amire semmi szükséged. A parkolás egész napra 400 Ft. Az eladókról a kedves szó nem jut eszembe, ugyanis, ha mondtad, hogy az adott méret a ruhából nem megfelelő, akkor durcás lett és közölte, hogy nincs sem kisebb, sem nagyobb, illetve nem kell megvenni és többet nem is foglalkozott veled. Ha alkudni akartál, akkor pedig a válasz az volt, hogy rossz a forint. Ugyanis itt lehetett forintban is fizetni, viszont 1 dínárt 4 forinttal számoltak, ami egyébként 3,2 forint lett volna. Azért körbe rohantuk a piacot. Feltételezem, hogy Szabadkán mindenki sportcipőben és szabadidőben jár, illetve a lakásában Gucci függöny lóg. Ugyanis a ruhás részen szinte csak szabadidő ruhákból válogathattál, minden árusnál ugyanaz a fajta, a különbség, hogy vagy kínai, vagy török, illetve valamelyikben indonéz címkét láttunk. A pólók 1 500 - 2 500 Ft, szabadidő ruha 6 500 - 7 000 Ft, övek 1 500 - 4 000 Ft és mondhatni olcsó függönyök. (Mást nem vettünk, így azokról nincs infóm.) Apa közben kint haverkodott a parkoló őrrel, illetve egy másik magyarral. A parkoló őr elmesélte neki, hogy előző nap nem volt piac rendkívüli módon, ugyanis itt is be akarják vezetni kötelezően a pénztárgép használatot és ennek az árusok nem örültek, úgyhogy elmentek tüntetni Belgrádba.
Így az amúgyis már fullra pakolt autóba még jól jött ez a bevásárlás. ....és akkor irány a kedvencem, a Szabadka - Nis autópálya, de szerencsére csak Belgrádig. Az autópálya egyébként ha a magyar utakat nézzük, kifejezetten jó minőségű, fizetős kapuk vannak, ahol egyszer 5 Eurót majd még 4 Eurót fizettünk. Viszont az autópálya dögunalom, sík tájon halad, sehol egy fa, TOI-TOI WC-k, ahol megállva úgy gondoltuk, hogy inkább bírjuk még. Rákanyarodtunk a Cacak-felé tartó útra Belgrádnál. Én még térképpel utazom, hiába a GPS. Az autópályáról letérve vettem észre, hogy az Európa Atlaszban hiába lapozok tovább, Szerbiát már a térképgyártó nem tekintette Európának és csak a fele volt rajta az országnak. Mivel térkép nem volt, így gondoltunk, hogy akkor nincs más, mint a cirill betűs GPS. Nos az út egy része a GPS-en sem volt rajta, így az szegény teljesen megzavarodott. Azt hittük, hogy majd itt végig döcögünk Cacakig kátyús utakon, ahogy otthon. Jött a meglepetés, ugyanis Cacakig végig jó minőségű, viszonylag új autópálya van, viszont egy hátránya, hogy benzinkút mindösszesen egy, ott viszont kulturált mosdó, étkezési lehetőség.
Cacaktól Uzice felé kellett mennünk, ahol a Uvac kanyonban kanyarog az út, közben rengeteg cserépedényt árusító bódé, ahol nem csak edényeket, de mindenféle színes agyagfigurákat is lehet vásárolni.
Uzice meglepő volt, milyen hatalmas település, magas emeletes házakkal, az itthoni 10 emeletes panelházak nem jellemzőek, hanem a mindenféle formájú, magasabb, inkább 20-25 emeletes épületek tarkítják a várost. A város mellett egy sziklán áll a vár, melyről fogalmam sincs, hogyan lehet megközelíteni, látszólag sehogy, de második nap láttam vállalkozó szelleműeket felfelé mászni.
Uzicétől szép lassan emelkedett az út (411 méterről valahogy 1 000 méter magasságba fel kellett jutni), elhaladtunk egy kőbánya mellett, ahol a portól alig lehetett látni. Néhány rövidke alagút után egyszer csak felértünk egy fennsíkra, ahol megpillantottuk a Zlatibor feliratot. Felhívtuk a szállásadónkat, aki elirányított az apartmanunkba. Nagyon segítőkész volt, az apartman a város északi részében, egy nyugis zsákutcában található. Kisebb apartmanház, ahol szerintem rajta és rajtunk kívül épp senki nem lakott. A lakás modern, padlófűtéses, volt kicsi teraszunk is, illetve a kertbe is ki lehetett ülni. Nagy meglepetésünkre még volt a fák alatt hó. Mint kiderült 3-4 nappal korábban még havazott errefelé.
Zlatibor egyébként egy hegyvidéki, fennsíkon elterülő turista település (mint pl. a lengyel Zakopane), amely most kezdett rohamos iramban fejlődni a tekintetben, hogy mindenhol apartman házak nőnek ki a földből. Építkezés mindenfelé. Az eladó lakás árak kb. 1 500 - 2 000 Euró/m2.
A következő napot a városközpontban kezdtük, hogy dínárt váltsunk. Sok pénzváltó van, így sokáig nem kellett keresgélni. Viszont közben rábukkantunk a helyi piacra, ahol rengeteg finomság van, köztük a kedvencem a kajmak. Ez nem más, mint aludt, sűrű tejszín, amit sokszor a cevapcicához adnak pitával és vöröshagymával. A piacon mindenhol adnak kóstolót. Van itt még sonka, rakija, méz csalánnal, lekvárok, cserépedények, gyapjú ruhák és zoknik, hűtőmágnes a turistáknak. A parkolás félóránként 50 dínár, a parkolójegy olyan mint a sorsjegy, lekaparják rajta, hogy mikor érkeztél (nincs automata, én egy pénzváltóban tudtam venni). A hegyről a hólé folyamatosan csordogált a 23 foknak köszönhetően, így a településen az utcát slaggal mosták, mert tiszta sár volt. (Így legalább az autó is az lett, amire majd még a Tara Nemzeti Parkban nem kevés por rakódott rá, úgyhogy a nap végére felismerhetetlen volt.)
A bevásárlás után Mokra Gorába indultunk, ahol a híres kisvasút a Sargan 8 útjába eredtünk. Leszögezem az elején, hogy aki a kanyarokat nem bírja és tériszonya van, ne vágjon neki az útnak. Nemrég láttam a TV-ben egy kisfilmet a vasútvonalról. A 8-as szám a nevében arra utal, hogy 8-as alakzatban halad a vonat, hogy a nagy szintkülönbséget át tudja hidalni. A 2 órás az út során néha meg-megáll a gőzmozdony, nehogy túlmelegedjen. A vasútnál található egy kis kiállítás is a történetéről, valamint egy régi távírógépet is kiállítottak. (Apa megpillantotta, hogy a sínek a diósgyőri gyárban készültek.)
Rögtön Mokra Gorába előtt kell jobbra lekanyarodni egy durván meredek utcára, ahol Drvengrad, azaz Emil Kusturica ötlete alapján létrehozott etno falu található. (Korábban Boszniában mi egy etno faluban laktunk, ami azt jelenti, hogy hagyományos külsejű, de belül modern házakból létrehozott kis falu, ahol van étterem, szállás, stb.) Ennek a falunak az érdekessége, hogy Emil Kusturica nem messze innen forgatta az Élet egy csoda c. filmet, amikor is kipattant a fejéből a falu létrehozásának gondolata. A kilátás nagyszerű a faluból a környező dombokra, hegyekre. A domboldalra épített házak közt rengeteg lépcsőn kell fel-alá járkálni. Van itt mozi, színház, étterem, fodrász, szállások, sőt még teniszpálya is, valamint helyi árusok.
Innen vissza kellett kanyarogni Kremna-ig, ahol a Tara Nemzeti Park felé tértünk le. A nemzeti park területére beérve 2 irányba lehetett haladni, vagy Bajina Basta felé, ahol egy híresen szép kolostor található, vagy a Zaovine tó irányába, Mirovac-felé. Mi ez utóbbit választottuk, ahol később szintén 2 lehetőség adódott, vagy még 6 km (5 km autóval + 1 km gyalog) a kilátópontig vagy 9 km a tóig. Mi a tavat választottuk. Az út a Tara Nemzeti Parkba beérve keskenyebb volt, mint a főút. Az út két oldalán még néhol nagy hókupacok. Mirovacban egyébként még 23 fokban hógolyózni lehetett.
A másnap reggelt burekkal kezdtük. A kajmak mellett ez a másik kötelező (street food) étel a balkánon. Ez a sós változatú réteshez hasonló, csak kerek és negyedekre vágva árulják (200 dinár). A sokrétegű tésztát általában sós túróval, vagy sajttal és sonkával, illetve van fűszeres darált húsos változata is. A bosnyákok, szerbek ehhez ivójoghurtot fogyasztanak.
Reggeli után a kolostorok nyomába eredtünk, az Ovac-Kablar szorost ugyanis a szerb Athos hegységként is szokás említeni, mivel rengeteg kolostor található a környéken. A megközelítésük viszont nem egyszerű, hisz ezek általában olyan helyre épültek, hogy a szerzetesek minél jobban elszigeteljék magukat a külvilágtól. Végül egyetlen egy kolostort látogattunk meg, mely meglehetősen szerény volt. A templomba nőknek még hosszúnadrágban sem lehet bemenni, hanem csak és kizárólag szoknyában. Felkészülve a tudatlan turistákra, a bejáratnál van egy kosár, melyből lehet kivenni szoknyát, amit a nadrág köré csavarsz, ahogy ezt egyébként a görögöknél a meteorákban is szokás és így már be lehet menni. Fotózni itt sem lehetett, belépőjegy nem volt.
Innét a Zlatarsko jezero (tó) felé folytattunk utunkat tovább. Ez a mesterséges tó 880 méteres tengerszint feletti magasságban található, mely az Uvac folyón a gát megépítését követően jött létre. A leírásokban 75 méter mélységű tóról írnak, mely a fotók alapján szépnek tűnt, viszont a valóságban valószínűleg a száraz időjárás miatt igen csekély mennyiségű víz volt benne, kb. 20 méterrel lentebb volt a vízszint a kívánatosnál.
Tovább haladva a főúton Nova Varos felé kanyarogtunk egyre lejjebb és lejjebb a folyó mentén. Ez a rész már nem turista célpont, a település meglehetősen igénytelen, egyre több a félbe hagyott ház, romos épületek és sok-sok szemét mindenütt. (A folyó láttán egy környezetvédő a szívéhez kapna.) A végállomásunk a montenegrói határ előtti utolsó nagyobb város, Prijepolje volt. Itt már érezhető, hogy a lakosság egy része bosnyák, muszlim, ugyanis minaretek magasodtak az ég felé. Az utcák zegzugosak, melyet törökös stílusú épületek szegélyeznek itt-ott. A központban található egy mecset, valamint az épülettel szemben a prijepoljei múzeum is megtekinthető. A mecsetekbe a belépés kizárólag cipő nélkül lehetséges. A központban található még a város jelképe a Sahat kula nevű óratorony.
Mi ugyanakkor nem ide tartottunk, hanem a város mellett lévő Mileseva kolostorba , mely az UNESCO világörökség része. Ez a szenthely egy hegy lábánál helyezkedik el, közvetlenül a folyó mellett. A kertjét nyáron valószínűleg rengeteg virág borítja, érdemes megnézni akkor is. A parkolás és a belépés ingyenes. A templomban sajnos nem lehetett fotózni, pedig nagyon érdekes belülről is. A falon régi falfestmények, freskók, elöl pedig egy hatalmas csillár, mint általában minden ortodox templomban. Szentelt barkaágak voltak kihelyezve - valószínűleg az ortodox virágvasárnap alkalmából-, melyből mindenki vihetett. (Az ortodox húsvét egy héttel későbbi időpontra esik, mint a katolikus keresztényeknél.) Az ortodox templomoknak a hangulatát fokozza, hogy kellemes tömjén illat lengi be őket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése